Ma nem állok készen a szerelemre!
2018. május 08. írta: AgathaSeymour

Ma nem állok készen a szerelemre!

Az élet furcsa! Sőt, annál is furcsább! Mert nem csak úgy megesik az emberrel, egyáltalán nem, hogy is lehetne! Az olyan egyszerű és érthető lenne... Az élet furcsálkodik. Furcsaságok tömkelegével szolgál, érthetetlen helyzetekkel, logikátlan válaszokkal, rossz időzítéssel és sok más hasonló dologgal... 

Már egy ideje azt várom, hogy visszataláljak az életembe. Hogy csak úgy, egyszerűen, újra a régi megszokott kerékvágásban menjen minden úgy, ahogy annyira szerettem, de úgy tűnik, nem akar így történni. Hiába erőltetem, hiába minden okosság, az életem nem tud az általam annyira vágyott módon zötykölődni, mert megváltoztam. Ez van! Megváltoztam és már egy csomó dologra nem vagyok kíváncsi, sőt nem is veszem észre azokat, még ha az utamba akadnak is. Persze azért, ha minden kötél szakad, hozom a formám, nem kell engem félteni, de mégsem úgy, ahogy szoktam. Ezért aztán egyre arról álmodozom, hogy jó lenne valahogy igazán belekerülni az új énembe, ami a réginek az újított, még vadabb, még szenvedélyesebb, még extrémebb, még jókedvűbb, még optimistább, még szerelmesebb verziója. Jó lenne beleszakadni és soha többé nem kiszakadni belőle. 

Ülök a közeli parkban, és próbálok jól lenni. Igazából elég lenne egy kicsivel jobban lennem, de nehezemre esik. Azért csak ülök és várok. Hátha... Minden erőmmel azon vagyok, hogy egyenesen tartsam magam, ne dülöngéljek, de nem jön össze. A hétvégén a szüleimnél feküdtem a fűben két teljes napon át, élveztem a napsütést, a földillatot, a tavaszt, a falevelek susogását, anyukám meg rendszeresen szólt, hogy ne feküdjek már a fűben, mert felfázok, de nem hallgattam rá. Ne izgulj anya, mondtam, hamarabb kapok napszúrást, minthogy felfázzak. És be is tartottam az ígéretem!  Azóta szédülök, fáj a fejem, hányingerem van, meg minden más bajom. Megcsináltam. És szóltam is előre, hogy így lesz, szóval meglepődnöm sem kellene...

 summ111.jpg

Csendesen küzdök a tünetekkel a padon az árnyékban, mikor mellém telepszik egy jóképű, lendületes férfi. Mivel körülöttem minden pad üresen árválkodik, biztosra veszem, hogy beszélgetésbe fogunk keveredni. Ugye itt lakom a belvárosban? - kérdi szinte rögtön, sokszor látott már itt a parkban olvasni, meditálni, írogatni, jegyzetelni. 

– Igen - mondom határozottan, és csak azért nem bólintok, mert olyan érzésem van, hogy abban a pillanatban leesne a fejem a fájdalomtól. 

Tovább beszélgetünk, aztán valahogy, én sem tudom hogy, eljutunk egyfajta szerelmi vallomásig, randevúra hív, kávézni, vacsorázni, bármire... 

Nézek rá egykedvűen, mert annyi bajom van közben, hogy több érzést hirtelen nem tudok mozgósítani magamban, aztán mégis. Hirtelen ideges leszek. Egész évben várom azt a kurva szerelmet, és mikor talál rám? Az év egyetlen elbaszott napján... Amikor épp hogy élek. Amikor a parkig eljutni is óriási kihívás (igaz fekhetnék otthon is...). Amikor azt várom, hogy mikor leszek végre jobban. Akkor. Akkor jön oda valaki szerelmet vallani. 

Az élet szeret engem - mormogok magamban, szeret engem, vigyáz rám és gondoskodik rólam - mantrázom, hogy legalább belül lenyugtassam magam valamilyen pozitív gondolattal.

Aztán mélyeket sóhajtok, tovább figyelek a férfira, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kedves legyek. Végül nem tudok jobbat kitalálni, hát mondom, amit érzek: Ma nem jó. Ma egyszerűen nem állok készen a szerelemre. Próbáljuk meg holnap, jó? 

Agatha Seymour

A bejegyzés trackback címe:

https://puderestusarok.blog.hu/api/trackback/id/tr5513897416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.