Felismerjük egymást...
2018. május 12. írta: AgathaSeymour

Felismerjük egymást...

Az emberi találkozások éppoly semmitmondóak, mint általában minden, amivel dolgunk van. Nincs idő sem magunkra, sem másokra, átrohanunk az életen és a végén csalódottan látjuk, hogy a lényeges dolgok valahogy kimaradtak. Nem halljuk a saját belső hangunkat, mert elveszünk abban a mérhetetlen információ áradatban, amelyet pillanatról pillanatra értelmeznünk, feldolgoznunk és lereagálnunk kell. Bármit is csinál az ember nyomasztja a túlterheltség, az állandó felfokozott lelkiállapot, amikor egyszerre száz fele figyel és valójában egyfele sem.

Így van ez a találkozásokkal is. Felszínesek, érdektelenek és nem mutatnak túl messzire. Ezért talán már egy ideje abban sem hiszünk, hogy jön a nagy Ő… Mert hogy is jöhetne?! Ilyen csak a mesékben van, s ha mégis létezne, már előre biztosak vagyunk abban, hogy a háttérben nem szólnának a szimfónikusok, sem a “Where do I begin?”, az égből nem szállingóznának rózsaszirmok, s nem képzelnénk azt sem, hogy valahol Párizsban vagy a világ egyik legszebb tengerpartján állunk és fogjuk egymás kezét. Sokkal inkább gondoljuk úgy, hogy “összekoccanunk” a közértben, egymás mellé parkolunk a belvárosban, esetleg megismerkedünk a facebookon vagy egy szórakozóhelyen - bemutatkozunk egymásnak és megyünk tovább.

lumas-strand.jpg

Kép LUMAS Budapest Galéria, Sebastian Mader Trunk Archive, Flamingo Kids 3

Az élet minden pillanatában döntéseket hozunk, ha tudatában vagyunk ennek, ha nem. S ebben a pillanatban racionális érvek alapján véleményt alkotunk egymásról, eldöntjük akarjuk–e látni még egymást vagy sem, érdekesek, kifizetődőek vagyunk-e egymás számára vagy sem - s látszólag még most sem történik semmi.

Pedig az igazi, fontos dolgok, a valódi információ ilyenkor kel életre, az első pillanatban mikor egymás szemébe nézünk. Összeér a tekintetünk, a kezünk s az érintés finom rezgése elindul a testünkben. Ahogy egymáshoz érünk a lelkünk belezuhan az időtlenségbe, ahol tér és idő egybefolyik, összeér. Amikor egymás szemébe nézünk az univerzum végtelenségében, a csillagok közt megmutatkozik a múltunk. Az összes csók, amit a létezés misztériuma alatt valaha egymással váltottunk, minden ölelésünk, minden könnycsepp, minden szenvedélyes éjszakánk, a fájdalom amit egymásnak okoztunk, a hűtlenségünk, a közös családunk, mikor egymás gyermekei voltunk. Vagy amikor a halálos ágyunkon fogtuk egymás kezét és megesküdtünk, hogy újra találkozunk, hogy felismerjük egymást, hogy érezni fogjuk, látni egymás szemében, hogy egymást várjuk. Hogy ez a szerelem újra meggyógyítja az élet fájdalmas sebeit, hogy amikor újra ott állunk egymással szemben ebben a modern, zajos világban a lelkeink megismerik egymást. Az a ragyogó isteni kötelék újra összeforr a tekintetünkben és amikor a 21. században bemutatkozunk egymásnak mindketten tudni fogjuk, hogy erre a pillanatra vártunk.

És még akkor is, ha nem figyelek és elmegyek melletted vagy elmész mellettem, még akkor is, újra és újra egymás mellé kell, hogy rendeljen minket a sors. Hiszen legbelül mindketten tudjuk, hogy bár az élet maga sokat változott, mi azok vagyunk akik régen, egy másik életben voltunk, csak a díszlet, a körülmények mások… mert az életben a lényeges dolgok az emberi kapcsolatok, a kis és nagy találkozások, és mi ezek élményét visszük tovább életről életre, minden más itt marad…

Agatha Seymour

A bejegyzés trackback címe:

https://puderestusarok.blog.hu/api/trackback/id/tr1413909300

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.