Hajnalban...
2018. május 14. írta: AgathaSeymour

Hajnalban...

Vannak emberek, akik kiemelkedő szereppel bírnak az életünkben. Kiemelkedő és meghatározó helyük van a szívünkben, és ez akkor is így van, ha csak ritkán látjuk őket, vagy ha valójában sosem találkoztunk velük.

Az én sorsomban az egyik ilyen meghatározó ember a kedvenc íróm. Bár sosem találkoztunk személyesen, sok más olvasójával együtt mégis azt érzem, hogy közünk van egymáshoz, hogy nem számít tér, idő, mi bárhol, bármikor megbeszélhetjük az élet dolgait.

Van, hogy egy évig, vagy akár évekig sem jut eszembe levenni valamelyik (vagyis a kedvenc könyvét) a polcról. Rohannak a napok, felfalnak a feladatok, muszáj egy kicsit magammal is foglalkoznom, szóval elmegyek a kötet mellett.

Aztán egyszercsak a semmiből megjelenik álmomban. Általában akkor történik így, ha valami jó dolog előtt állok. Ha belül úgy érzem, hogy most valami elképesztő boldogságban lesz részem, hogy keményen dolgoztam és most megmutatkozik az eredmény.

 p33.jpg

Ott ülök a villája erkélyén és csendben figyelem a tengert. Élvezem az illatát, a gyengéd hullámokat, és hagyom, hogy a szememen keresztül belémkússzon és bennem ringatózzon ez a mélységes kékség. Ő ott ül velem szemben, de nem szólunk egymáshoz. Nézi a tengert, nagyokat szippant a szivarjából, néha belekortyol a kávéjába és hangtalanul tudomásul veszi a jelenlétem.

Én belül azon gondolkodom, hogy szépen pontokba szedve beszámolok az életem alakulásáról, nagyvonalakban elmesélem jövőbeli terveim főbb irányvonalait, de nem szólalok meg, úgyis tud mindent.

Tovább hallgatunk, és bámuljuk a tengert. Aztán egyszercsak hirtelen felé fordulok, leveszem a napszemüvegem és mégiscsak elmondom vadul, szenvedélyesen, szinte sírva, megkönnyebbülve a tekintetemmel, hogy minden rendben van. Hogy minden a lehető legjobban alakul, hogy annyira jó hogy élek! Hogy bármi is történik az élet jó!

Ő egykedvűen és megértően a szemembe néz, én már majdnem sírok a meghatottságtól, hogy itt ülünk, élvezzük a reggeli fényeket, illatokat, hogy azt érzem, hogy ez a pillanat itt már a világbéke, hogy nincs tovább, és már csak azért könyörögnék ha lehet, hogy soha ne múljon el…

Aztán visszaveszem a napszemüvegem, egy kicsit elmerülök a tenger látványában, veszek néhány mély, hangsúlyos lélegzetet és beleiszom a kávémba. Pont jó a hőmérséklete, forró, de már iható, nem savanyú, nem keserű, tökéletes a pörkölése.

Azt hiszem kedvel engem, állapítom meg magamban a kávét kavargatva. Szinte biztos vagyok benne.

Aztán elveszem a kezem a billentyűzetről, hátradőlök a székemben és sóhajtok egyet. Szivar illatot érzek…

 Agatha Seymour

A bejegyzés trackback címe:

https://puderestusarok.blog.hu/api/trackback/id/tr3013927812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.