Már majdnem elhittem...
2018. július 06. írta: AgathaSeymour

Már majdnem elhittem...

Van, hogy az ember egy kicsit belefárad a mindennapokba. A feje tetejére nő a sok munka, amiben szemmel láthatóan sosem következik el az a pillanat, amikor úgy érzi: végre mindennel elkészült, s finoman eltöltheti a percet a csend, esetleg megáll és nézelődik egy kicsit a világban. Akkor is előfordul ez a fásultság, ha az ember, rendkívül szerencsés lévén, talán semmit sem szeret jobban a munkájánál. Ilyenkor történik velem az, hogy csak állok, állok a szekrény előtt és nem tudom mit vegyek fel.

Valahogy semmi nem tetszik. Unalmasnak, ezerévesnek, divatjamúltnak tűnik minden darab a szekrényben és azon kapom magam, hogy arra is kifogásokat keresek, hogy egyáltalán kimozduljak otthonról. Mert ugye minden megbeszélést át lehet tenni másik időpontra­; tulajdonképpen túl sokat dolgozom és minden tetszetős munkára igent mondok; hétvégi pihenés is ki tudja mikor volt már, s inkább engedek a lustaság csábítóan hívógató szavának s játszom a drámakriálynőt...

1105c_3.jpg

Előveszek egy-két extrémebb ruhadarabot valamelyik fiókból, amiben még lenne is kedvem elindulni, csak épp az alkalomhoz nem illik, de azért felveszem, s mint aki jól végezte dolgát, beülök a dolgozóba és előveszem a kedvenc könyvem. Mániákus lévén természetesen több példány is tartok belőle otthon, egyet kijegyzetelve, egyet tartaléknak és még egyet hátha valakit szeretnék megajándékozni vele. Nem akármilyen könyvről beszélünk! Az én kedvenc kötetem minden lelkiállapotra megfelelő gyógyír, segít ha szomorú vagyok; kiváló, ha boldog vagyok; semmi sem lehet ideálisabb ha fáradt vagyok, vagy ha bármilyen más állapotban vagyok. Van két három bejelölt rész, ahol automatikusan kinyílik, s ha az egyiknél nem térnék észhez, hát a másiknál, mintha áramot vezetnének belém… Az említett résznél arról ír a szerző, hogy nincs annál szánalomra méltóbb, mint fél életen át azt magyarázni, hogy mi mindent fogunk megtenni, a másik felében meg, hogy mi mindent tettünk volna meg, ha egy kicsit jobban kedvez számunkra a sors.

Mikor ezeknek a soroknak a végére érek, katapultálom magam az íróasztalom mellől! Tíz perc alatt összerakom a lakást, gyors listát készítek arról, hogy milyen teendőimet halogatom már egy ideje, mondván, túl sok a munka, kiválasztom az ideális ruhát az ügyintézéshez s mint aki atombombát nyelt, elindulok otthonról. Beszállok a liftbe, végigmérem magam: ocelot mintás espadrilles, szűk farmer, fekete blúz.. Rendben vagyunk, állapítom meg magamban, nem is volt semmi bajom, csak egy kis lelki renyheség, még szerencse, hogy van, aki észhez térítsen, már majdnem elhittem magamnak, hogy problémáim vannak…

Agatha Seymour 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://puderestusarok.blog.hu/api/trackback/id/tr6614097183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.