Merd elvenni a jót, ne csak adni akarj!
2018. szeptember 14. írta: AgathaSeymour

Merd elvenni a jót, ne csak adni akarj!

Mindenki megérdemli a jót, mindenki megérdemli a boldogságot, mindenki megérdemli a szerelmet. Mindenki megérdemli, hogy szeretettel, megbecsüléssel bánjanak vele. És mindenki megérdemli, hogy az adok és kapok egymással tökéletes arányban legyen! 

Azért írom ezt, mert gyakran látom magam körül nőkön, akik több év egyedüllét után végre találkoznak egy férfival, aki minden létező szempontból nagyszerű társ lenne számukra, hogy az eszüket vesztik. Úgy érzik, hogy végre rájuk talált a szerencse, végre találkoztak a férfival, akiért érdemes, aki szeretni fogja, akivel csodás jövő vár rá, és ezért cserébe mindent odaad. Rázúdítja az elmúlt években meg nem élt szeretetét (amivel gyakorlatilag ölni lehet), az életét, az idejét, a pénzét, és még hosszasan sorolhatnám, hogy mit. Aztán meg csodálkozik, hogy az a nagyszerű ember nem értékeli ezeket a (szó szerint) rettentes erőfeszítéseket, és szépen (vagy csúnyán) továbblép.

A nő csak áll, és nem ért semmit. Nem érti, hogy miért nem volt jó az a sok minden, amit adott, és úgy általában miért nem kellett.

Pedig egyszerű a magyarázat. Egy megfelelő önbecsüléssel rendelkező férfi olyan társat szeretne, aki szintén rendelkezik önbecsüléssel. Az a nő, aki értékesnek, fontosnak, szépnek és jónak érzi magát pontosan tudja, hogy ő úgy van jól, ahogy van. Szerethető azért az emberért, aki ő legbelül, és nincs szükség semmilyen extra adományokra ahhoz, hogy őt szeressék, megbecsüljék. Csak úgy, simán, normálisan adja magát, természetesen viselkedik, miközben tudja, hogy elég jó mindenhez, nem kell külön teljesíteni.

A másik pedig közeledik. Normálisan, mert ha te azt gondolod magadról, hogy értékes vagy, ő is ezt fogja gondolni rólad, és ennek megfelelően kezel. És igen, kölcsönös lesz a dolog. Mert ahogy egy értékes nő nem nyitott a tiszteletlen viselkedésre, úgy egy értékes férfi (aki szintén annak tartja magát) sem nyitott a baromságokra.

Amikor két olyan ember találkozik, aki legbelül őszintén megvan győződve saját értékességéről, éppoly tisztelettel és hálával fordul a másik felé, ahogy önmaga irányába: értékeli a másikat emberként, férfiként/nőként, értékeli az időt, a kedvességet, mert az önmagában levő kedvességet is értékesnek tartja és önmagát érdemesnek a másik figyelmére, odaadására. A másik pedig mindezt megfelelő módon tudja fogadni. Nem mondja legyintve, hogy nincs mit, mert igenis tudja, hogy érték, amit ad, ahogy a férfi is tisztában van vele.

 love30.jpg

Visszatérve az eredeti példára: a nő, aki egy kedves szóért odaadja az életét, a pénzét, az idejét, és mindent, amit hirtelen meg tud mozdítani, olyan, mintha bemenne a közértbe és bár látja, hogy egy zsömle tizenöt forint, odaadná érte az egész havi fizetését. Aztán elővenné a hitelkártyáját, felajánlaná azt az összeget is, ami rajta van. Majd gyorsan írna egy adásvételi szerződést, amelyben a lakását és a kocsiját is felajánlja a zsömléért. A közértes először döbbenten néz (ahogy a férfi is értetlenül néz, mikor a nő hirtelen a lába elé hord mindent, amit csak tud a kapcsolatért cserébe…), aztán természetének megfelelően vagy azt mondja, hogy: ez a nő egy idióta és kikergeti a közértből, vagy elvesz tizenöt forintot és utána tessékeii ki a nőt, és persze gyakran esik meg az is, hogy elvesz mindent, utána dobja ki az ajtón a nőt.

A megszeppent, önbecsülés, megfelelő önértékelés nélküli nő csak áll, néz és nem érti, hogy mi történik. Miért bánnak vele így? Miért használják ki? Miért nem volt elég, amit adott? Miért nem szereti őt senki? MIért nem kell senkinek, amit adni tud?

A válasz a következő: nem erről van szó! Nem az odaadással, szeretettel, adással van a gond, hanem az önbecsüléssel. Akinek nincs, azt nem lehet becsülni. Aki nem tartja magát értékesnek, azt más sem fogja értékesnek tartani. A másik fél (legyen szó férfiról vagy nőről) csak arra tud reagálni, amit mi magunkról gondolunk, ugyanis ennek megfelelően viselkedünk. Van, aki bemegy a közértbe, vesz egy zsömlét, és ott hagy érte tizenöt forintot, van, aki az egész életét odaadná érte, és van, aki lealkudná tíz forintra a tizenötöt. Kinek hol tart az önbecsülése és a jelleme. A dolgok rajtunk múlnak, és csakis rajtunk. Kár kifele mutogatni, a problémát úgysem tudja megoldani rajtunk kívül senki. Önmagunkkal kapcsolatos gondolatainkat csak mi tudjuk megváltoztatni. Hiába dicsérget valaki naphosszat kívülről, nem hisszük el neki, ha belül nem ezt érezzük. Az út, ami az egészséges önbecsüléshez, önértékeléshez vezet az önmagunkkal való foglalkozással, törődéssel kezdődik. De ha arra sem vagyunk hajlandóak, hogy bemutatkozzunk magunknak, semmi sem fog változni, semmi… Csak mi tehetünk magunkért: önismerettel, tudatossággal, fegyelemmel, meditációval (befele figyelés) és önmagunk szeretetével. Van egy jó hírem is: mindez tanulható!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://puderestusarok.blog.hu/api/trackback/id/tr9114239965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.