Miért természetes, hogy rossz?
2018. október 01. írta: AgathaSeymour

Miért természetes, hogy rossz?

Az emberek 99 százaléka rossz párkapcsolatban él, és olyan munkát végez, amihez se kedve, se tehetsége, pedig valami máshoz biztosan lenne – és ez a csomag az emberek számára valamiért természetes. Óriási lendülettel indulunk az életbe, és útközben, talán nem is távol a rajtvonaltól, elveszítjük a fonalat, elfelejtjük, milyen társra vágytunk, milyen hivatást, milyen hobbit, milyen környezetet, és egyáltalán: milyen életet terveztünk magunknak. Ha szerencsénk van, és a sors is mellénk áll, útközben tudatossá válhatunk és életünk főbb eseményei úgy következnek be, hogy azt megelőzően döntést hozunk, s nem tehetetlenül sodródunk az árral, de általában nem így történik.

Valamilyen érthetetlen oknál fogva mindig találunk magyarázatot arra, hogy miért csináljuk a dolgainkat úgy, ahogy csináljuk - általában úgy, ahogy az nekünk nem jó, szóval hogy miért rontjuk el az életünket. Megmagyarázzuk, hogy más sem él jobban, hogy meg kell felelnünk a családi elvárásoknak, a szomszédnak, a munkahelyi nyomásnak, a társunk kívánságainak, hogy le lehet élni az életet tisztelet, megbecsülés, minőségi beszélgetések, jó szex, és még sok minden más nélkül is…

Aztán ha valahogy mégis belátjuk, hogy lehetne másképp is - mert továbbra is fontos, hogy ki, mit gondol rólunk - de azért ha egy pillanatra elengedjük a gondolatot, újabb magyarázzattal szolgálunk keserű életünkre: se időnk, se kedvünk változtatni, nem is biztos, hogy menne, sőt, miért menne, hisz értelme sincs már - nekem tulajdonképpen így is jó, nem hiszek benne, túl drága, nem vagyok szerencsés típus, és egyébként is, öregek vagyunk már az ilyesmihez…

 as-136.jpg

Végül is, “csak” az életünkről van szó. Azzal nem foglalkozik szívesen az ember… Minden másra jut idő, energia, hely, alkalom, csak arra nem, hogy az ember változtasson a szemléletén és egy kicsi másképp gondolkodjon magáról és a világról. Hogy eltöprengjen, miért nem megy jobban, vagy hogy egyáltalán mehetne-e jobban. Hogy lehetne-e boldogabb, kiteljesedettebb, kiegyensúlyozottabb, és hogy felszabadultabban is telhetnének a napok…

Nem tudom valójában mitől félünk, mert kimondva mintha egyetlen félelmünk se lenne annyira súlyos, mégis… Inkább segítünk másokon, inkább foglalkozunk minden egyébbel, csak az életünkkel nem.

Persze, gyorsan elrepül az a hét-nyolc évtized, nincs azzal gond, de lehetne másképp is: tényleg lehetne. Boldogabban, szabadabban, felelősségteljesebben, mert az ember nem boldogtalanságra született, és nem arra, hogy valahogy “kibírja” azt a 60-70 évet, amit "kiszabtak" neki, aztán meghaljon, s a következő generáció a példáját követve ugyanígy járjon el.

 Agatha Seymour

A bejegyzés trackback címe:

https://puderestusarok.blog.hu/api/trackback/id/tr4414274827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.